Az efféle helyzeteknek nincs megoldása minálunk. Befeszülünk mind a ketten, igencsak makacs természetűek vagyunk ugyanis, hamarabb törünk, mint hajlunk. Nagyon jól tudtam közben is, hogy akár estig is folytathatjuk ezt így, akkor sem fogja fölvenni a nadrágját. Végül persze az ölembe vettem és elmeséltem neki, hogy mi lenne, ha én, mikor fáradt vagyok, nem csinálnám a dolgomat. Aztán segítettem neki belebújni abba az átkozott nadrágba... :) majd az ölemben ülve elfogyasztotta az ebédjét és mire a desszerthez ért, már egészen jó volt a hangulat. Most alszanak én meg gondolkodom és gondolkodom és csak jönnek a felismerések és az újabb kérdések....
Két nagy problémám van Leóval, azaz most rájöttem, hogy tulajdonképpen ez egy és ugyanaz a probléma, ráadásul az én problémám is éppúgy, mit az övé. Nevezetesen az ÖNÁLLÓSÁG hiánya. Tudom, hogy tökéletesen az én hibám. Mert mindent, mindig megcsináltam helyette, nem vettem észre, ha valamit már Ő is meg tudott volna oldani. Azért, hogy gyorsabban és eredményesebben csináljuk, hogy haladjunk, hogy gyorsan túl legyünk a dolgokon csináltam mindig mindent. Leó meg pechemre olyan gyerek volt, aki ezt elfogadta, az önálló akaratát más dolgokban élte ki. Így aztán én öltöztetem-vetkőztetem, kezét mosom, fogát mosom, gyakran etetem. Az óvodában természetesen mindent megcsinál egyedül. Itthon is meg tudja csinálni, de csak akkor, ha nem fáradt, vagy beteg és ha épp kedve van hozzá. Ha kifejezett utasítást adok rá, akkor rögtön kitör a balhé. Ha "ügyesen" elkerülöm, hogy rászóljak öltözzön, csak utalok rá, hogy indulunk, akkor van, hogy nem veszi észre és elkezd öltözni... :) Elvárja, hogy én csináljam, úgy, mint eddig. Mert éppúgy mint én, fél a változástól, az elengedéstől, foggal-körömmel ragaszkodik a megszokáshoz, az állandósághoz, de leginkább hozzám és a velem való kapcsolatának változhatatlanságához. (nevezetesen, hogy Ő a kisbaba, én meg a mama, aki mindent megcsinál helyette.)
Két nappal később... :)
Mégis történt valami. Gondolom nem a pénteki másfél órás harcunk eredménye, hanem egy beszélgetésé. Valami miatt kitört a hiszti, de most észbe kaptam, mert egészen világos volt, hogy Lehel helyzetét irigyli. Ölembe ültettem és beszélgettünk. Arról, hogy szomorú és dühös is lehet, amiért Lehelt öltöztetem, pelenkázom, ölemben-hátamon hurcibálom, neki pedig "mindent" egyedül kellene csinálnia. Bőszen bólogat. :) Kifejti, hogy Ő is kisbaba akar lenni. Mire én nagyon megrémülök és kifejtem, azt ne tegye, mert akkor nekem két Lehelem lesz, de egy Leóm sem és akkor én mit csinálnék Leó nélkül?!!! Mert én pont egy ekkora Leót szeretek olyan nagyon-nagyon... hol vehetnék én pont egy ilyen Leót, ha ő visszamegy picibe??? :) Felcsillan a szeme és mutogatja a tőle eltérő méreteket a kezével, hogy egyik sem olyan tökéletes, mint Ő, hiszen Ő az Igazi Leó... Azóta csillogó szemmel öltözik-vetkőzik bakancsba overálba, pizsamába, teljesen egyedül, sőt tegnap még a kabátját is egyedül akasztotta föl a fogasra... Az apjának pedig bőszen magyarázza, hogy Leóból nincs még egy, sőt Lehelből sem, sőt ebből a csapból sem, meg a törölközőből.... :))) Nem gondolom, hogy itt a happy end, de talán egy kicsit jobban értem.














