Újév napján Leóval elindultunk a hóban, szánkót húzva egy olyan helyre a hegyoldalban, ahonnan két dunaalmási templomtorony is jól látszik. Egy igazi csodáért mentünk, meghallgatni a déli harangszót, Leó egyik kedvencét. Odaértünkkor, a kis Oroszlán le is ült a szánkóra és várta a pillanatot. Csak néhány perc volt délig, de ólom lábakon lépdeltek az óra mutatói.
Annál nagyobb volt a gyönyörűség, amikor megszólalt a "bam-bam, bam-bam". És ebben a percben minden a helyére került. Leó együtt élt a hanggal, én pedig a látvánnyal.
Aztán bekövetkezett az elkerülhetetlen: a harangszó abbamaradt. Leó hol a Duna előtt csendben álló templomtoronyra, hol rám nézett kétségbeesve, majd kitört belőle a zokogás. Vigasztalhatatlanul gyászolta a múló pillanatot. Én hosszú másodpercekig csak álltam, és néztem ezt a kis Embert, ahogy ÉL. Aztán letérdeltem elé a hóba, átkarolta a nyakam, és zokogott tovább, közben mondogatta, hogy "bam-bam". Majd a "bam-bam" közé bekerült a "mamma-mamma" is. Itt nem volt mit mondani, csak kuporogtunk ott csendben a fák alatt. Aztán elindultunk a hóban kézen fogva, szánkót húzva vissza Mamihoz.

















